Indul a Verstúra – kirándulj velünk az idézetek világába

Setét hajadnak árnyában nyugodtam,
S nyugalmam nem volt enyhe s békhozó:
Kegyelmed távozásán riadoztam,
Mely mint hajad lengése, változó.

Félt ennyi kincset bírni aggodalmam,
Mely osztozatlan s egynek adva jó;
De átok és bűn többre pazaroltan,
És semmivé lesz, mint az esküszó.

Kitől idéztünk?

Antik istenség, örökifjú Élet!
Fellobog most dús ereimben orcád,
Zendül a vérem.

Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
Rég-pogányosan dalolok Neked most,
Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
Állok előtted.

Megcsaltál, s haragom kezdett lázadni; de már ma
Mentlek, Ugri! csaló nem te vagy: a hited az.

Az eső magasról jön
és halkan fürdeti a fákat.
A kedvesem messziről indult,
ó, mikor ér hozzám!?
A szívem forró és száraz,
mint a sivatag,
ahol most hervad egy elfújt pálmalevél.

"Meg nem foghatom azt!" Ez örök szavajárta Kabának.
Nagy baj, jó Kaba: de róla nem én tehetek.
Hű szívet kíván az igazság, s hajlani mindig
Készet. Vagy ne tagadd, jó Kaba, vagy ne keresd.

Lassan szállonganék
Mint esti fúvalom,
Forró szerelmeket
Csattogna bús dalom;
S elszenderíteném
A lyányt zengésivel,
Hogy édes álmain
Képem víradna fel.

S mit fenn a fénytetőn nem nyerhete,
Alant megadja egy kis part homálya,
S vég csendre száll a vész-környezte pálya.

A fülmilének esti zengzete
Gyöngén reszket le a mély szunnyadóra,
De ő nem ébred semmi földi szóra.

Mit tettél velem, nyomorult világ?
Lúggal megmartad isteneimet,
Hamuvá szürkült aranycsillogásuk,
Elpárologtak szentség, becsület.
A dogma sziklájától eloldottál, -
Rideg, kietlen volt, de szikla volt:
Aztán - kezemben a lét szertefolyt.

Mit tettél velem, nyomorult világ?
Ígérted: fölnyitod a szememet.
Azelőtt látó voltam: vak Homér, -
Te a lelkemet vakítottad meg!
Minden dolognak visszáját is látom,
És nincs, amire esküdnék, dolog.
Ó, pedig én esküdni akarok!