Itt a mai Verstúra – gyere velünk az idézetek világába

Puha szántások esővert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
apadt mellű ködöt.
Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak - gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.

Kitől idéztünk?

Lelkemet, e nagy tévesztőt,
Téveszteni ha szabad,
Most örömmel elbocsátnám,
Mint egy finom, nyomot-vesztett,
Drága agarat.

A Nihilbe hadd repüljön,
Nyulat és bút űzni is,
Látni akarnám a véget,
Hajsza végét s a végén túl:
Tán remélni is.

Ne vedd zokon, szerelmem,
Ha lelkem, mely tied
Egész a sírig, olykor
Körödből elsiet.

Szabad madár a lelkem,
S madárnak szállni kell,
Versenyt röpülni bátran
Az ég felhőivel...

Bús délután... Betegágyamba fekszem,
künn sárga napfény, haldoklik a nyár.
Beint a fény magányos, bús szobámba:
"Jőjj el velem, a sírnyugalma vár."

Csábít tovább: "Jőjj, elmulik az élet,
elhágy a kedves, elszáll a meleg.
Jőjj el velem enyészni csöndes ágyba,
ott túl a fájdalmat nem érezed."

Sik mezőben, erdő mellett,
Zöld pázsiton juh legelget.
Szomoruan szól a csengő,
Mélabúsan zúg az erdő.

Mély sohajtás hallik itt-ott,
Fölidéz egy fájó titkot.
Azt susogja a rét nádja:
Boldogtalan minden árva!

Fejét a szék karjára hajtva
dúdolt az én kis kedvesem,
dúdolt egy nótát álmodozva,
s elringatózva csendesen.

Körültünk az alkony homálya
szétbontá barna fátyolát,
és betakarta észrevétlen
a kedves ódon kis szobát.

Csacsi-családban nagy a búbánat:
Kis és nagy csacsik mind elbukának.
Kis és nagy érettségi, abszolváló,
Kegyetlen szigorral megrostáló,
Az átkozott!
Csacsi-családra szörnyű gyászt hozott.

Oly szépen szavaltak: ia! ia!
S lám, lám el kellett buknia
Nagynak és kicsinek mégis
Sírva sírt ezen az ég is,
Mert ily szörnyű igazságtalanságot
Soha, de soha ő sem látott!

Egy nyári éjre emlékszel-e még?
Mint csillag fénye a lelkemben ég.

Egy nyári csókra még emlékszel-e?
A télben is melenget melege.